Európai identitás - középkori minta, modern dilemma, jövőbeli alternatíva

Absztrakt, bevezető

A tanulmány az európai identitást egy „kríziskonvergencia” korszakban igyekszik újraértelmezni: egymásba fonódó gazdasági, politikai és civilizációs válságok közegében civilizációs–ontológiai szinten kérdez rá Európa eredetére és jövőjére, vagyis arra, mi képezi létmódjának alapját a kríziseiben. Mindeközben a szöveg fő kérdése: milyen genealógiai és normatív erőforrásokból építhető új, koherens európai önértelmezés és politikai forma. Módszertani értelemben történeti-fogalmi és eszmetörténeti elemzést nyújt, összevetve a felvilágosodás-alapú univerzalista olvasatokat (Tzvetan Todorov, Jürgen Habermas, Jan-Werner Müller) a középkori hagyományok jelentőségére építő civilizációfelfogásokkal (Jacques Le Goff, Christopher Dawson, Oswald Spengler), s amellett érvel, hogy Európa „civilizációs magja” a keresztény középkorban formálódott ki. A spengleri „fausti” lélek koncepcióját a szöveg metafizikai előfeltevésektől megtisztított, interszubjektív értelemadásként olvassa újra, amely a modernitásban technológiai és intézményi formákban él tovább. A válságok politikai kezelhetősége felől Hans Freyer rend- és utópiaelmélete keretezi az elemzést, míg a normatív horizontot David Engels birodalmi-konföderatív víziója, Guillaume Faye archeofuturizmusa és Nicolaïdis demoi-cracy elképzelése jelölik ki: előbbiek a sokféleséget őrző, de döntésképes, szubszidiaritásra építő „európai birodalom” koncepcióját, utóbbi pedig a pluralitás politikai formává alakítását hangsúlyozva kínál alternatívát. A tanulmány fő hozzájárulása a kortárs diskurzushoz, hogy a modern univerzalizmus és a nemzeti partikularizmus dichotómiáját meghaladva a középkori mintázatokra támaszkodó, ugyanakkor jövőorientált, adaptív civilizációs rend körvonalait kínálja Európa megújításának elvi és intézményi kereteként.

Kulcsszavak: Európai identitás, Alkotmányos patriotizmus, Eszmetörténet, Archeofuturizmus